Európa utolsó titka - Albánia

Albán kalandtúra

 

Egy újabb albániai nyaralás története, mely egy baljóslatú jellel indul, majd kiderül, hogy a foglalt szállás használaton kívül van, de végül jól sikerül és nem csak a kellemetlenségek miatt marad emlékezetes. Ági és Józsi kalandjait olvashatjátok.

 

Tavasz végén hirtelen elhatározásból szállást foglaltam Albániába, Vlore városába, csak úgy.. Régebben olvastam már az országról, hogy egyre többen fedezik fel, és milyen jó, meg olcsó, meg szép, meg érdekes, meg minden… Páromnak említve csak somolygott, hogy épp két napja gondolt arra, hogy ott még nem jártunk.. Akkor éppen itt az ideje.

Mindent elolvastam, amit csak lehetett, (köztük köszönettel ezt a blogot is, ami rengeteget segített!!) elhárítottuk a vészmadarak károgását, és augusztus elején már vágtuk a centit, hogy mehessünk végre. Kellett a tenger, kellett a más, kellett a kikapcsolódás. Végül izgalmasabbra sikeredett, mint vártuk. Bár valahol azt is olvastam, hogy manapság már nem divat a szokvány utazás, snassz az uncsi városnézés, tengerparton henyélés, manapság divat a kalandtúra, a katasztrófaturizmus, mert kell az embereknek az adrenalin.. Mi ugyan nem erre készültünk, de kalandosnak kalandos lett, kis híján katasztrofális is.. 🙂

Kezdődött azzal, hogy két nappal indulás előtt a fekete macskánk eltörte a lábát. Mi ez, ha nem JEL? Ennek ellenére fogtuk a macskát, kényelmes helyet biztosítottunk neki, meg egy heti kaját, meg egy szomszédot, aki etette.. 🙂 És egy augusztusi péntek hajnalban 4 órakor nekivágtunk a túrának.

 

Ő jelzett előre, hogy nem lesz egyszerű (Forrás: Ági)

Ő jelzett előre, hogy nem lesz egyszerű
(Forrás: Ági)

 

A hasmenés a röszkei határon tört rám, de ez még viszonylag könnyen kezelhető volt, nem foglalkoztam vele, a szerb autópályaszakaszunk nyugis volt és unalmas. Az első napot Boszniában, Szarajevo-ban töltöttük (immár másodszor, másfél éve már jártunk itt), a visoko-i piramis tanulmányozásával, meg a szarajevo-i belvárosban való császkálással, majd másnap reggel kedvenc szállodánkban alaposan bereggelizve, elindultunk Montenegro-n keresztül Albánia felé.

 

A visoko-i piramis állítólagos 12.000 éves betonja (Forrás: Ági)

A visoko-i piramis állítólagos 12.000 éves betonja
(Forrás: Ági)

 

Sarajevo reggel (Forrás: Ági)

Sarajevo reggel
(Forrás: Ági)

 

Pár kilométerrel indulás után lemeszeltek minket a bosnyák rendőrök, és megbüntettek záróvonal átlépés miatt. 20 euro kiröppent az ablakon, majd Montenegroban sikerült az ország egyetlen járhatatlan útján elvergődni az albán határig, viszont tény, hogy a hegyek, szurdokok, türkiz színű folyók, tavak és szakadékok mentén kanyargó szerpentin nagy élmény volt.. 🙂

 

Montenegro - panoráma egy hídról (Forrás: Ági)

Montenegro – panoráma egy hídról
(Forrás: Ági)

 

Albánia rögtön a szívünkbe lopózott, vadonatúj házak tömege, folyamatos építkezések, vendéggel teli útmenti vendéglők, és minden sarkon autómosó.. Az albánok szinte kényszeres autómosó mániáját később sikerült megfejteni, de itt még nem tartunk. Autópálya akadt ugyan, de itt vannak ám rajta kereszteződések, és elég vicces látvány az egyik kereszteződés mentén hasaló meglett anyakoca kb. 10 szoptatós kismalaccal.. Azt már előzetesen olvastam, hogy nem kell megrettenni az autópályán (!) szembe bicikliző bácsitól, vagy a szamárfogattól, netán az autópálya elválasztó korláton átmászó gyalogosoktól, de azért sikerült pár kisebb infarktust begyűjteni Shkoder-ig.

Itt kicsit elkanyarodtunk az eredeti terveinktől, és feltekeregtünk Kruja-ig, megnéztük Szkander bég székhelyét, a fellegvárt, a bazárt, az egész szépen rendben lévő, feltűnően tiszta kisvárost, ahol minden kávézóból zene szólt, esküvői menet tartott a várba fotózásra, kapaszkodj meg: drónnal felszerelve, és ahol egy meghatározhatatlan nemzetiségű (szerintem kb. mongolok lehettek) népviseletbe öltözött társaság a kezünkbe nyomott egy zacskó cukros (!) pattogatott kukoricát, és Rí testamentumát albán nyelven.. Aztán zenéltek kicsit a vár alatti téren, és én azóta sem találok semmilyen infót arról, ki a fene lehetett az a Rí, de hogy a testamentuma megvan, az tuti. Albánul… Ja, és a várból ellátsz a tengerig…

 

Kruja fellegvár és kilátás (Forrás: Ági)

Kruja fellegvár és kilátás (Forrás: Ági)

 

Kik ők vajon, és ki az a Rí? (Forrás: Ági)

Kik ők vajon, és ki az a Rí?
(Forrás: Ági)

 

Emiatt a kis kitérő miatt sajnos sötét este érkeztünk Vlore közelébe, és az első, ami feltűnt, egy korrekt, a tengerpart mentén több kilométer hosszan húzódó erdőtűz volt, masszív füsttel övezve, itt kezdtem megrettenni, hogy a macskánk nem véletlenül törte el a lábát… A GPS levitt minket a járható útról a valóban járhatatlanra, majd némi tekergés után visszamentünk az egyébként zsír új többsávos, városba vezető útra, ami a városba érve megint megszűnt, mert éppen építették. De nem ám úgy, mint Pesten, hogy lezárnak egy szakaszt, elterelik a forgalmat, majd a szakasz végén visszamehetsz az útra, nem. Itt az egész várost feltúrták, 100 méterenként rendőrök irányították az embertelen káoszt, mert persze szombat este minden járóképes ember vagy az utakon, vagy autóban dekkolt a felbecsülhetetlen mértékű dugóban, és araszolt mindenki a tengerpart felé. Féltem, nem éljük túl.

Aztán egyszer csak a GPS jelezte, lassan megérkezünk a szállodához. Ahha, út sehol, gödör gödör hátán, tengelytörő viszonyok, víz, pocsolyák, félkész szállodák tömege, a mi szállásunk sehol. Ja, és vaksötét. Albánia közepén. Láttunk egy emberkét a lakása teraszán, kiugrottam a kocsiból, kézzel-lábbal próbáltam infót szerezni, hol a fenében lehet a szálloda. És itt mutatkozott meg először az albán vendégszeretet, konkrétan nem engednek el segítség nélkül. A szállást nem ismerte az emberke, de elkérte a telefonszámot, próbáltuk hívni, hogy Ő majd beszél velük, de a szállás telefonját nem vette fel senki. Itt már vert a víz. Emberünk sajnálkozva elköszönt tőlünk, mi próbát tettünk más irányból megközelíteni a címet, de ezzel újabb másfél órás dugóban tökörgést nyertünk, a sorban előttünk jaszkarizó két cabrio Lamborghini társaságában.

Hm.. A szélsőségek: szamárkordé, szoptatós disznó kontra Lamborghini…

Kivergődtünk a dugóból, ugyanott kötöttünk ki, ahol ennek előtte, szállás még mindig sehol, kiszálltam a kocsiból, hogy a telefonom fényénél megkeressem a szállást, majd találtam egy nyitott kaput, ott egy férfit, akit megint megkérdeztem valahogy, merre lehet a szálloda. A pasi összetrombitálta az egész , már pizsamában tévéző családját, már mindenki a mi szállodánkat kereste, hívtuk megint telefonon, semmi, majd jó félórai sikertelen segítségnyújtás után nagy hálálkodások közepette elindultam gyalog, majd alig 100 méterre, egy mellékutcának nevezett valamin megtaláltam a szállodát. Zárva… De minden zárva, kapu, ajtó, ablak, spaletta, minden. Tök sötétség, én a kerítésen lógva óbégattam befelé, hátha valaki mégiscsak meghallja, de akkor már tudtam: itt mi nem alszunk ma este…

 

Szállásunk Vlora-ban zárva (Forrás: Ági)

Szállásunk Vlora-ban zárva
(Forrás: Ági)

 

A kétségbeesés visszakergetett a segítő családhoz, akik nekiugrottak az internetüknek, keresték a szálloda elérhetőségét, próbáltak telefonálni, semmi, majd mikor látták a mi teljes tanácstalanságunkat, és a lehetetlen helyzetet, rendelkezésünkre bocsátottak jó szívvel egy szobát, amit egyébként is kiadtak volna nyaralóknak, éppen szabad volt, nekünk meg nagy hirtelen lett aznapra szállásunk. Én teljes kétségbeesésben, párom lakonikus lelki nyugalomban hajtotta álomra a fejét, tudtunk fürödni, volt ágyunk, és egy egész korrekt kis szobánk. Persze az idegtől aludni nem tudtam, de kitaláltam, reggel megkérem a családot, segítsenek ki egy kis internettel, és keresek valahogy másik szállást. Egy biztos volt: Vlore sajnos ebben az állapotában nyaralásra alkalmatlan volt. Párom haza akart menni, én semmiképpen, nem ezért gyűjtögettünk egész évben, hogy hazamenjünk. Bízza rám, megoldom.

Reggel ébredés, kávé a teraszon, előttünk az építkezéseken is keresztülsejlő tenger. Összeszedegettük magunkat, meg a romjainkat, még elsétáltunk a bezárt szállodához, csináltunk pár bizonyító erejű fotót, és találkoztunk egy idős bácsival, aki csak azért tolta fel a bringáját a meredek úton, hogy megkérdezze, miben segíthet. Valahogy elmagyaráztuk neki a helyzetet, Ő valahogy elmagyarázta nekünk, hogy a szállás az építkezések miatt gondban volt, és a problémák miatt bezárt, majd édes pofa módon kezünkbe nyomott két fügét, és mindenáron el akart minket vinni kávézni. Nagyon nehezen sikerült meggyőzni arról, hogy köszönjük, de már ezen túl vagyunk, legalább négyszer még feldobta, hogy meghív minket, mi meg nem győztük köszönni, de sajnos időnk erre végképp nem volt. A család időközben felébredt, szívesen bepötyögték a telefonomba a wifi kódjukat, felrobogtam a szállásfoglaló oldalra, és negyed óra múlva foglalt szállásunk volt Borsh városában, kicsit délebbre. Párom tervezte az útvonalat, én bepakoltam a kocsiba, kifizettem a szobát, megöleltem a háziasszonyt, aki szeretettel kívánt jó utat, megköszöntem mindent és elindultunk. Ennek a családnak, akik megmentettek bennünket a kocsiban alvástól, még a nevét sem tudjuk. De segítettek, azonnal, és kérdés nélkül. Végtelenül hálásak vagyunk nekik, és még egyszer köszönjük, bár tudjuk, ez nem jut el hozzájuk.

 

Hajnalunk a menedéket adó szobánkból (Forrás: Ági)

Hajnalunk a menedéket adó szobánkból
(Forrás: Ági)

 

A GPS notóriusan a járhatatlan utat jelezte már megint, érthetetlen módon a tengerparton végigvezető tökéletes utat semmilyen formában nem akarta magáévá tenni, alig bírtuk rávenni, menjen már arra. És a döntés jónak bizonyult, gyönyörűbbnél gyönyörűbb utakon, hegyeken keresztül, át a Llogara nemzeti parkon vezetett az út, és kezdtünk megnyugodni, hogy talán jó irányba tartunk. Igaz, hogy az adrenalinszintünket alaposan feldobta a hegyekben az erdőből váratlanul a kocsi elé ugró kb. tucatnyi kecske, de miután felépültünk az akut szívinfarktusból, a szerpentin tetején elénk tárult a világ legkékebb tengere, és ez minden addigi kínunkat és megpróbáltatásunkat feledtette velünk. Azonnal kiálltunk egy pihenőbe, nézelődni, fotózni, a hegyoldalban magukban legelésző öszvérek és csacsik társaságában álldogált még ott pár autó, és próbáltuk befogadni a hihetetlen látványt. Ezt akartuk, ezt vártuk, és végre ott volt előttünk!

 

A szerpentin tetején útban Borsh felé (Forrás: Ági)

A szerpentin tetején útban Borsh felé
(Forrás: Ági)

 

Szamarak, öszvérek, autók (Forrás: Ági)

Szamarak, öszvérek, autók
(Forrás: Ági)

 

A szerpentin kicsit meredek, de a látvány mindent megért. Most értettem meg igazán, miért írja a GPS ezeket a kb. 80 km-es útszakaszokat 3-4 órás időtartamra, hát rohanni, azt nem lehet. Így is van pár elvetemült autós, aki hajtűkanyarban előz, de ezt meghagytuk nekik.

Borsh település kicsi, hegyek alján megbúvó városka, nem éppen a megszokott elrendezés, utcakép, a város egyik fele a laposabbik tengerparti közelségben, a másik fele a hegyoldalban. A szállást viszonylag könnyen megtaláltuk, szerencsére nyitva is volt 🙂 , kedvesen fogadtak minket, és megkaptuk a szobánkat, ami bár nem volt olyan csillivilli, mint amit elvileg Vlora-ban foglaltam, de egyáltalán nem bántuk. A tenger nem volt éppen közel, kb. két kilométer, autó nélkül nehézkesebb megközelíteni, de így is jó volt. A terasz a tengerre nézett, minden reggel és este láttuk a Korfura tartó hatalmas üdülő tengerjáró hajókat ki és bevonulni, és a legszebb éjjel volt, mikor a hold rásütött a vízre.. 🙂

Vasárnap volt a 3. napunk, mikor ide érkeztünk, rögtön át is mentünk Himarába, mert pénzt kellett váltanunk, és Borsh-ban nem volt semmilyen lehetőség. Igaz, az is csak akkor jutott eszünkbe, hogy vasárnap minden zárva van, mikor ott álltunk a bank előtt, de szerencsére a himarai tengerparton volt egy sima pénzváltó, és sikerült ezt is lerendezni. Sajna az éttermek nem igazán fogadnak el eurót, sem bankkártyát, így muszáj volt LEK-et szerezni.. 🙂 Hazafelé felmértük a tengerpartot, ami jó hosszú, (3 km), megállapítottuk, hogy kavicsos, de végtelenül tiszta. Meglepő volt, hogy szemét sehol! Még a kiépítettebb strandszakaszokon sem, ami nagyon tetszett.. A nap hátralévő részében próbáltuk kiheverni az eddigi sokkokat, és eldöntöttük: másnap nem megyünk sehova, csak punnyadunk egész nap a parton, és nem foglalkozunk semmivel.. Megfizethetetlen volt!

 

Borsh beach (Forrás: Ági)

Borsh beach
(Forrás: Ági)

 

Tisztaság mindenhol (Forrás: Ági)

Tisztaság mindenhol
(Forrás: Ági)

 

Reggel bevásároltam a sarki kisboltban (eszméletlen finom a tej!), egy aranyos kis helyi mamika minden áron fel akarta nekem ajánlani a nejlonszatyrát, hogy pakoljak abba… :), de szatyrom nekem is volt, így csak nagyokat vigyorogtunk össze a nénivel. Szenzációs emberek!!

Kényelmes reggeli a teraszon, lecuccolás a strandra, napozósátor bérlése (500 LEK=1000 Ft/nap), két napággyal, és pihenés, pihenés, pihenés, olvasás, olvasás, fotózás, kajálás a strand éttermében (finom és olcsó), majd késő délutánig újabb adag semmittevés, és végre kioldódott belőlünk a stressz.. 🙂 Innen már párom sem akart hazamenni, teljesen beleszeretett a helybe.. Ami viszont teljesen meglepett: ebédnél véletlenül a napozóágyon felejtettem a mobilomat, abszolút szem előtt, és mikor visszamentünk, ott volt, ahol hagytam. Abban nem voltam biztos, hogy ezt Magyarországon nem nyúlták volna le két perc alatt…. Sőt.

Másnapra (kedd) Butrint városkáját terveztük be, ami megint csak alig 80 km Borsh-tól, de jó két órás út a tengerparti szerpentinen, a szokásos és megunhatatlan látvánnyal. Ksamil-nál megálltunk nézelődni, fotózni, nagyon szép a környezet, a víz, és persze alig pár km-re ott van Korfu szemben. Sarande kicsit zsúfoltabb volt, a közlekedés is meredekebb, de korántsem annyira, mint eddig.

Butrint-ban könnyen megtaláltuk az ókori-kora középkori romvárost, szépen rendben tartott terület, mindennel ellátva, ami a turisták fogadásához szükséges. Nem is gondoltam, hogy mennyire nagy, milyen jelentős település lehetett régen, hiszen semmit sem tudtunk róla eddig. Egész délelőttös program lett belőle, és meglepően sok turista látogatott el ide, ami jellemzi a fejlődést, szerencsére.

 

Butrint amfiteátrum (Forrás: Ági)

Butrint amfiteátrum
(Forrás: Ági)

 

Butrint - ókori templom mozaikkal (Forrás: Ági)

Butrint – ókori templom mozaikkal
(Forrás: Ági)

 

Ebédeltünk egy jót Sarande-ban, ami szintén egy nagyon szép város, megint csak tele újonnan épült, vagy éppen épülő szállodákkal, apartmanházakkal, és egy pillanatra el is gondolkodtunk azon, milyen jó befektetés lenne itt egy tengerre néző apartman… Utánanéztem, egészen megfizethetőek!

 

Sarande - parti sétány (Forrás: Ági)

Sarande – parti sétány
(Forrás: Ági)

 

Visszatérve Borsh-ba, megkerestük a vízesésre épített Ujevara éttermet, ez is egy helyi nevezetesség, de akkora tömeg volt, hogy inkább csak fotóztam, beülni nem volt lehetőség.. Viszont nagyon szép és hangulatos!

 

Borsh Ujevara étterem a vízesés felett (Forrás: Ági)

Borsh Ujevara étterem a vízesés felett
(Forrás: Ági)

 

Kezdtünk szépen beleszokni a helyi viszonyokba, a szállásunk közvetlenül a helyi lakók házacskáinak szomszédságában volt, alaposan beleláttunk a mindennapjaikba, utcánkban este kószáltak haza a tehenek, hajnalban a majd 40 fokos meredek hegyoldalból komplett kecskenyáj araszolt lefelé nagy kolompolással, de hajtottak ki legelni öszvéreket, szamarakat, birkákat is, a strand mögötti olajfaligetbe. Éjjel a tücskök zenéltek, nappal a kabócák nyomták teljes hangerőn, végtelen nyugalom, és tengerzúgás.

Esténként az echte albán mamikák, szigorúan fekete ruhában, fejkendősen kiültek a házikójuk elé és nézték a rengeteg (!) korzózó fiatalt, (pedig szűk kis utca volt, valahogy mégis ott zajlott az élet), és azt vettük észre, hogy itt még divat, hogy több generáció él együtt, egy házban. Nem egyszer az idős mamika mellett ott üldögélt a tizenéves unokája is. A pasik meg a kávézókban, ahol nőt viszont egyáltalán nem lehet látni. Patriarchátus van dögivel.. 🙂 De ezt ők nem bánják. A gyerekek sötétedésig az utcán bandáznak, kiskutyát mosdatnak ki a koszból, fociznak, a lányokat furikázzák a bringavázon, azok meg persze sikítoznak. 🙂  Órákig el tudtam volna nézni.

A szerda-csütörtököt megint csak a tengerparti lógásnak szenteltük, mert sejtettük: nem lesz egyszerű a hazaút, ahogy az eddigi útviszonyokat felmértük, így alaposan rá kell pihenni. A víz isteni, pedig aki engem ismer, tudja, hogy 5 évben egyszer megyek vízbe, mert nekem minden természetes víz, legyen az Balaton vagy a tenger: hideg. Itt viszont szerintem az eddigi összes rekordomat megdöntöttem, beleültem a traktorbelső méretű úszógumimba, és hagytam, hogy lebegjek a hullámokon hosszú időkig. Ennél nincs klasszabb, az biztos!

 

Csendélet (Forrás: Ági)

Csendélet
(Forrás: Ági)

 

Szétolvastuk a fejünket, összehaverkodtunk a kajáldában az egyik pincérsráccal, aki 200 LEK borravalóért is olyan hálás volt, mint senki! Persze, hogy minden nap Ő szolgált ki minket.. 🙂 A part tele gyerekekkel, családokkal, figyeltük a mindennapjaikat, azt, hogy a gyerekek (hála az égnek), nincsenek agyon kényeztetve, ha bömbölt a hideg víz miatt, akkor bömbölt, míg meg nem szokta, vagy ki nem ment a partra. Nem volt tutujgatás, hogy ejnye, majd jól megverjük a vizet, mert hideg mert lenni a szemünkfényének, nem. Teljesen egészségesen állnak hozzá mindenhez. Kigyúrt izomtiborokat nem látni, az anyák anyák, és nem anorexiás idegbetegek, a nagyszülők úszni tanítják az unokákat, az apák söröznek a sátorban.. 🙂 Párom úgy érezte, 20 évet ugrott vissza az időben, pedig itt is adottak a mobiltelefonok, ipad-ek, van wifi, és új autók, divat. Az viszont baromira vicces volt, hogy a szobánkban lévő TV-n összvissz két, iszonyúan mákos adás jött be, és napokba került megfejteni, hogy a korfui görög adásokat veszi valahogy. Így néztük egyik este Albániában a riói olimpián a magyar-usa női vizilabdameccset görögül. 🙂

És itt fejtettük meg az albánok rendszeres autómosási mániáját. Mert minden autómosó tele van, és van belőlük minden sarkon. Viszont aszfaltozott út kevés van, annál több a murvás, zúzott köves, ebből kifolyólag irgalmatlan poros, és minden autó csuma fehér a portól, köztük a miénk is úgy nézett ki folyton, mint amit bepaníroztak.

 

Jellemző útviszonyok (Forrás: Ági)

Jellemző útviszonyok
(Forrás: Ági)

 

Két napnyi masszív semmittevés után sajnos eljött a péntek hajnal, mikor haza kellett indulni. Nem sok kedvünk volt hozzá, de ennyire futotta. Utolsó este még elmentem egy vad leanderről hajtásokat vágni, összefutottam a szomszéd utcában egy jól megtermett malaccal, és lefotóztam az egyik kedvencemet: egy újrahasznosított betonbunkert. Abból a több százezerből egy, ami a régi, elszigetelt Albániából itt maradt. Az ötlet viszont zseniális!

 

Bunker recycling 2016 (Forrás: Ági)

Bunker recycling 2016
(Forrás: Ági)

 

Kifizettük a szállást, elbúcsúztunk a tulajdonos hölgytől, majd megterveztük a hazautat, kikerülve (szerintünk) a montenegro-i szakaszt, másik irányba indultunk. Hajnalban viszonylag gyorsan elvergődtünk Vlora-ig, ott még nem ébredt fel a város, nem volt dugó sem, majd Tirana-tól észak felé az Albán Alpokig vitt az út. Hatalmas és gyönyörű hegyek tárultak a szemünk elé, még félelmetesebb szerpentinnel lefelé, üvegfalú kilátóval, melyből az egyik üveglap hiányát gumipókkal helyettesítették, valamint egy kis szent szobrával, aki valszeg az utazókat védte.. 🙂

 

Szerpentin II - Albán Alpok (Forrás: Ági)

Szerpentin II – Albán Alpok
(Forrás: Ági)

 

Ha üveglap nincs, van gumipók (Forrás: Ági)

Ha üveglap nincs, van gumipók
(Forrás: Ági)

 

Nem tudjuk, ki ez a kis szent, de minket megvédett (Forrás: Ági)

Nem tudjuk, ki ez a kis szent, de minket megvédett
(Forrás: Ági)

 

A szerpentin aszfaltozása vadonatúj volt, ettől függetlenül néhány szakasznál megállt bennem az ütő, mikor lenéztem az alattunk elterülő szakadékba.. Aztán egyszer csak vége lett az útnak. Pedig a GPS folyamatos főutat jelzett, itt folyamatos építkezések akadtak utunkba, bár kézzel-lábbal magyarázták: igen, erre kell menni a határhoz. Hittünk nekik.. 🙂 Aztán út sehol, kőtenger, gödörtenger, szénabálával megpakolt, autónktól halálra rémült szamarak, hegyi lakosok, út nélküli vergődés, félelem, hogy a kocsink ottmarad valamelyik gödörben, kitörik a kereke.

És ez még semmi sem volt ahhoz képest, mikor konkrétan előttünk törték az utat hatalmas lánctalpas munkagépek, és meg sem lepődtek azon, mit keres ott civil, ráadásul külföldi atomporos autó, és tovább is akar menni, de a csúcs akkor is az volt, mikor egy komplett sziklafalat bontottak ki az orrunk előtt légkalapáccsal. Ott azt éreztem, itt vége, itt ragadtunk a hegyekben, innen élve nem kerülünk ki. Mondanom sem kell, az akadálypálya több óránkba került, bár az én kedvesem halálosan élvezte.. 🙂 Én meg egyre fogadkoztam, hogy ha ezt épen megússzuk, az első aszfaltfoltot istenuccse letérdelve megcsókolom, és életem végéig rajongani fogok a Nagyszénás-Kondoros útszakaszért, amiről eddig meg voltam győződve, hogy annál rosszabb út a földön nincs..

 

Ahol az utak készülnek (Forrás: Ági)

Ahol az utak készülnek
(Forrás: Ági)

 

Még elbontjuk ezt a kis sziklafalat, aztán mehettek Isten hírivel (Forrás: Ági)

Még elbontjuk ezt a kis sziklafalat, aztán mehettek Isten hírivel
(Forrás: Ági)

 

Albánia egy csoda ország, és búcsúzóul egy hihetetlen helyen elhelyezett betonbunkert rakott az utunkba a hegyek mélyén, amiről elgondolkodtam: szép-szép Enver Hodzsa-tól, hogy minden állampolgárja védelméről gondoskodni akart atomvillanás esetén, de kérdem én: egy hegyek legmélyén eldugott helyen, több kilométerre se ember, se falu, se más, ugyan ki ugrik be atomcsapás esetén ebbe?? Egy eltévedt kecskepásztor kecskéstül? 🙂 Megjegyzem, egy tisztességes esőtől sem véd meg.. 🙂

 

Ahol még élet sem nagyon, de bunker az van (Forrás: Ági)

Ahol még élet sem nagyon, de bunker az van
(Forrás: Ági)

 

Egyszer csak kijutottunk a káoszból, közben találkoztunk német hegyi bringásokkal, enervált fejjel kocsijukban tanácstalanul dekkoló szlovákokkal, fejükön a „hogy a fenében kerültünk mi ide, és hogyan jutunk ki innen” kifejezéssel, olasz túramotorosokkal, lengyel vállalkozó szellemekkel, akik szintén bevállalták ezt a rázós utat, valamint egy francia úriemberrel, aki albán utitársaival együtt próbált kéretlenül is segíteni nekünk a kupi közepén, hogy merre kellene mennünk.. Egy eldugott hegyi kis tanyán találtunk egy kisboltot, párom beszaladt 3 euróval cigit venni, ahol két albán nénike volt a kiszolgáló, de nem tudtak euroban visszaadni. Párom kézzel lábbal magyarázta nekik, hogy nem is kell, köszöni szépen, a visszajáró a néniké, de hát nem úgy van az, a cigi nem kerül ennyibe, így a kezébe nyomtak két szelet csokit.. 🙂 Milyen jól is jött az később, és milyen finom volt!

Kikeveredve a határra, az útlevélvizsgálat közben kiszálltam a kocsiból, és életemben sehol olyan mélységes csöndet nem tapasztaltam, mint azon az eldugott, hegyi határállomáson. Tudnék ott élni.

Egy biztos, ha Vlora-ban maradunk, sosem jutunk el ilyen helyekre, sosem találkozunk azokkal a csodás, hétköznapi albán emberekkel, akikkel találkoztunk, nem tapasztaljuk meg a végtelen lazaságukat, nyugalmukat, ami szerencsére ragályos, csak punnyadhattunk volna a szétvert utak mellett, az ezernyi félkész szálloda tövében a sittel feltöltött tengerparton. Gyönyörű lesz az a város is, és készen lesznek a hegyi szerpentinek is, a tengerparti sétány is, de most egy biztos: építenek, fejlődnek, készülnek a turisták, nyaralók fogadására, és ezért mindent megtesznek.

Hazafelé alig vártuk a szerb autópályát, hogy onnan aztán pár óra alatt hazahussanunk, és végre a saját ágyunkban alszunk. Aha… Belgrádnál autópálya fizetőkapu, kilométeres sorban araszoló, mindenféle nemzetiségű, és bőszen anyázó autósok, ráadásként másfél órás iszonyatos felhőszakadás. Mondjuk a kocsit legalább nagy vonalakban lemosta..

 

Ingyen autómosás Belgrádnál (Forrás: Ági)

Ingyen autómosás Belgrádnál
(Forrás: Ági)

 

Újvidéknél ugyanez, csak eső nélkül, de újabb egy órás dugóban araszolás. Röszke határ: két kilométeres sor, ekkor már én ültem a kormányhoz, araszolni, amíg hullafáradt kedvesem alszik pár percet az anyósülésen. Nem túlzok: másfél óra alatt sikerült 400 métert megtenni. Saját ágyban alvásról szó sem lehetett, hajnali fél négy volt, mire Magyarország területére léptünk. Kivilágosodott, mire beléptünk az ajtón, de a törött lábú kismacskánk határtalan öröme, hogy újra lát minket, és a megnyugvás, hogy nincs a lábán kívül semmi baja, csak biceg még pár hétig, tudatosította bennünk: hazaértünk.. 🙂 Épen, egészségesen, a kocsi is egyben, az élmények pedig a mieink maradnak, amíg világ a világ.

 

Jó tanácsok leendő utazóknak:

-a lefoglalt szállásodat csekkold le indulás előtt. A miénkről (Vlora) időközben kiderült, hogy a tulaj írt nekünk emailt, egy héttel az utazásunk előtt, de a mailboxom spamként értelmezte, és nem dobta fel a beérkezett leveleim között. Az említett építkezések alatt sajnos elvágták a vízvezetéket és az áramot, így nem tudott vendégeket fogadni, kénytelen volt bezárni, reméljük ideiglenesen.

-ne a Google útvonaltervezővel tervezz utat, mert Albánia esetében szinte teljesen használhatatlan. A szuper utat nem jelzi, a járhatatlant viszont annál inkább. A Viamichelin.com gyönyörűen adja azt az útvonalat, ami járható is.. 🙂 Jól teszed, ha terepjáróval vágsz neki.. 🙂

-ha nem LEK-et viszel (itthon szinte sehol sem váltható), egy nagyobb városban válts pénzt, mert a kisebb településeken nem lesz lehetőség.

-ha a GPS-ed ajánl egy rövidebb utat (lásd pl. Szerbia autópálya), akkor fogadd el, és menj arra! Mellesleg javallom, valahogy kikerülni a Belgrád-Újvidék fizetőkapus szakaszokat… Valamint Röszke helyett Kelebiát határátkelőnek.

-a kavicsos tengerpartok miatt érdemes gumicipőt vinni. A napozósátrak, napágyak, napernyők bérlése olcsó, megéri, ahogy nagyobb városokban a fizetős parkolók is, mert máshol nem lesz hely!

-semmiképpen ne száguldozz, mert sosem tudhatod, a következő pillanatban mi kerül az autód elé, legyen az kecske, szamár, gyerek, vagy biciklis bácsi szemből.

-sok a rendőr az utakon, tartsd be a szabályokat!

-ne félj segítséget kérni, nagyon kedvesek az emberek, a fiatalok nagyon jól beszélnek angolul, szívesen segítenek!

-egyáltalán: ne félj semmitől, mert nincs rá okod! 🙂 🙂 🙂

-viszont kár kihagyni az országot, szenzációs! De ha teheted, úgy tervezd az utat, hogy közben valahogy egy-egy éjszakát aludjatok meg, mert nagyon hosszú és fárasztó az út. Javallom Szarajevo-t, azt is érdemes mindenkinek látni egyszer!

– mindenkinek jó utat kívánunk! Ági és Józsi

 

a szerző és férje

 

A “Rí testamentuma” könyv  magyarázata: Ági mellékelte a fényképet a könyvről, amit Kruja-ban kapott. A könyve címe: Libri i Jetës – Testament i Ri, aminek jelentése: Az Élet könyve – Újtestamentum, azaz Újszövetség. A címben a “ri” jelenti az újat, hímnemű főnevek után használják ezt az alakot. A rejtély így megoldódott. 🙂

(A szerk. megjegyzése)

 

 

 

Ha még több érdekességet olvasnál Albániáról, gyere a Facebook-ra!

Ha egyéb szempontból is érdekel az ország, kattints ide!

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Ilona Szabó says:

    Köszi az utibeszámolót. Év elején én is kacérkodtam Albániával, de sajnos elhúzódó betegség miatt a szomszéd városba se mentem:)
    A kis szobor Szent Antal szobra.
    Mégegyszer köszi a hasznos infokat, kipróbáljuk:)


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!